Október 15-én a világ minden pontján apró mécsesek gyúlnak, hogy fényt vigyenek a sötétségbe, a Perinatális gyász és az átsuhanó babák világnapján.
Ezen a napon azokra a kis életekre emlékezünk, akik túl rövid ideig voltak velünk, és azokra a családokra, akiknek a szívében örökre ott maradt a hiányuk.
A perinatális gyász még mindig sokak számára tabu, pedig Magyarországon minden negyedik várandósság vetéléssel vagy halvaszüléssel végződik. Ez nem csak statisztika, hanem családok ezreinek fájdalmas valósága. Mégis kevesen beszélnek róla. A fájdalom csendjét gyakran a félelem, a szégyen vagy az értetlenség tölti ki. A kimondás az egyik legfontosabb lépés lehet a gyógyulás és az önhibáztatás feloldása felé.
Ezért különösen fontos, hogy vannak Édesanyák, akik vállalják, hogy megnyitják a szívüket, és elmesélik történetüket utat mutatva sorstársaik számára.
Egyikük Piedlné Karhusz Csilla, aki két korai veszteség után élettelenül hozta világra 33 hetes kisbabáját.
„Életem egyik legjobb döntése volt, hogy a földi életben is találkozhattam vele, megfoghattam, elbúcsúzhattam tőle.” – Csilla
Hosszú, fájdalmas, de mégis reménnyel teli úton találta meg újra az élet fényét. Története az erőről, szeretetről, elengedésről és újrakezdésről szól.
Olvassátok szeretettel Csilla megrendítő vallomását Anyák hangja rovatunkban, aminek célja, hogy olyan támogató közösséget teremtsünk, ahol az édesanyák őszintén megoszthatják érzéseiket, félelmeiket, kételyeiket, kritika és ítélkezés nélkül. Hiszünk abban, hogy az anyaság minden oldala megmutatható: a szépségei és a nehézségei egyaránt, hiszen minden érzésünknek helye van.
Sziasztok!
Piedlné Karhusz Csilla vagyok.
Nagyon örültem a minique. megkeresésének, miszerint ha szeretném, elmesélhetem történetünket az Anyák hangja című rovatukba.
Természetesen nem is volt kérdés számomra, hogy szeretném-e megosztani veletek a történetünket, hiszen nekem is nagyon sok erőt adott mások története, egy gyermekvállalás sikertelenségétől, nehézségeitől az anyává válásig.
Próbálom minél részletesebben leírni, de abban biztos vagyok, hogy nem lesz rövid.
Az első veszteségünk
2016-ban ismertem meg a férjemet, Balázst, akivel 2018-ban úgy döntöttünk, szeretnénk kisbabát.
Három hónap próbálkozás után nagy boldogság, ekkor még mit sem sejtve arról, ami ezután történt.
Az első ultrahangon még minden rendben volt, ám a 8. héten, amikor mentünk a második vizsgálatra, az akkori orvosunk sajnos rossz hírt közölt: a kisbabánknak nem volt szívhangja.
Az orvos egyből átirányított minket a kórházba, ahol már másnapra ki is írtak műtétre. Nagyon gyorsan történtek az események, még fel sem fogtam, mi is történik.
Másnap, 2018. szeptember 12-én, kora reggel meg is műtöttek.
A műtét előtt tájékoztattak, hogy altatásban fog történni, amitől kicsit megijedtem, hisz előtte még soha nem altattak. Felhelyezték a tágítópálcikákat, erre azért volt szükség, mert előtte még nem volt hüvelyi szülésem.
Rosszul lettem, elsötétült előttem minden, annyira fájdalmas volt a pálcikák felhelyezése. Hánytam, és nem győztem bocsánatot kérni a kellemetlenség miatt, de megnyugtattak, hogy láttak már ilyet, ne aggódjak.
Kaptam bántó szavakat is az orvosoktól, nagyon fájó mondatokat az amúgy is fájó helyzetben:
„Biztos beteg lett volna, a természet szelektál, kidobja, ami nem erre a világra való…”
Rettenetesen fájtak a szavaik, és az is, hogy az osztályon egy szobában voltam olyan nőkkel, akik maguk vetettek véget a babájuk életének, nem kívánt terhesség miatt.
A szövettan eredménye semmit nem mutatott ki, mindegyik orvos csak elzavart, hogy nem igényel kivizsgálást, és „amúgy is csak három vetélés után szoktak kivizsgálást javasolni”.
A kisbabánk elvesztése nagyon megviselt. Üresnek, magányosnak éreztem magam.
Azt hittem, ez csak velünk történhet meg, de sajnos szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy kb. minden negyedik várandósság vetéléssel vagy halvaszüléssel végződik.
Második kisbabánkat is elveszítettük
Teltek a hónapok, és mi nem adtuk fel. Tudtuk, hogy szeretnénk kisbabát, és újra három hónap próbálkozás után megfogant a második kisbabánk, akivel spontán vetélésem volt otthonunkban, szintén a 8. héten, 2019. április 19-én.
Járnom kellett a kórházba HCG-szintet nézetni vérből, hogy csökken-e, vagy esetleg szükség van-e műtétre. Két naponta jártam be, de nem volt szükség a műtétre, mert a HCG fokozatosan csökkent.
Én itt már nem hagytam annyiban. Éreztem, hogy valami nincs rendben, hogy mindig a 8. héten veszítjük el a babákat.
Hiába tudtam, hogy mindegyik orvos csak három vetélés után küld kivizsgálásra, ajánlások alapján mentünk el Veszprémbe dr. Szigeti Zsanetthez, aki felkarolt minket és lépéseket tett annak érdekében, hogy segítsen kideríteni a problémát, mi okozza a vetéléseket.
Ezúton is nagyon hálásak vagyunk neki, amit értünk tett.
Nőgyógyászatilag nem talált eltérést, ezért elküldött minket Zalaegerszegre, dr. Kovács Mónikához immunológiai és genetikai kivizsgálásokra.
Engem is és a férjemet is vizsgálták.
Mindeközben várandós lettem, nem voltunk eltiltva a gyerekvállalástól.
A rettegett 8. hét előtt jött meg az eredményünk Zalaegerszegről: nálam találtak minimális eltérést, miszerint véralvadási problémám van.
El kellett utaznunk Kovács doktornőhöz, aki egyből felírt vérhígító injekciót és Aspirin Protectet. Az injekciót ott egyből be is adtam magamnak, megmutatták, hogyan kell megfelelően alkalmazni.
(Onnantól kezdve a várandósságom végéig, valamint a szülés után tíz napig kellett szúrnom magam minden nap.)
A remény és Jázmin érkezése
Másnap, amikor indultunk volna haza a szállásról, elöntött a vér. Már teljesen feladtam. Csak az járt a fejemben, hogy ez a várandósság sem sikerült, és elegem lett mindenből. Egy rakás szerencsétlenségnek tartottam magam, csak zokogtam megállás nélkül.
Természetesen az első utunk a kórházba vezetett. Szakadt az eső a hazafelé vezető úton, de mire Veszprémbe értünk, hétágra sütött a nap. Felkészültünk a legrosszabbra.
A kórházban megultrahangoztak, és azt mondta a doktornő:
„Látja? Ott a baba, és ennek az erős babának bizony szívhangja is van.”
Nem tudtam megszólalni. Nagyon örültünk, de egyből átvette a kettősség érzése az uralmat, és az öröm mellé társult a félelem.
A vérzést egy nagy hematóma okozta, de a doktornő megnyugtatott minket, hogy ez valószínűleg fel fog szívódni.
Így is lett, minden rendben volt a 12. genetikai ultrahangig, amit Pesten, a Czeizel Intézetben végeztettünk.
Az ultrahang során nem látták a kislányunk egyik szívkamráját, valamint a köldökzsinórban a három ér helyett csak kettő volt. Ez azt jelentette, hogy a kislányunknak kevesebb véráramlás jut, ami magzati növekedéselmaradást, koraszülést okozhat, és társulhat mellé fejlődési rendellenesség is.
Két hét múlva visszahívtak minket kontrollra, ahol megnyugtattak: tisztán látták, hogy ott vannak a kamrák.
2020. március 3-án, 2370 grammal és 48 centiméterrel, császármetszéssel világra jött a kislányunk, Jázmin.
Nagyon nehezen épültem fel testileg és lelkileg, de mérhetetlenül boldogok voltunk.
Pici Balázs elvesztése
Mindig is két gyermeket szerettünk volna a férjemmel, így belevágtunk a kistesó-vállalásba.
November elsején pozitívat teszteltem, szintén három hónap próbálkozás után.
Megígértem a férjemnek, hogy ha kisfiúnk lesz, akkor a kérése szerint az ő nevét fogja kapni: pici Balázs.
„A várandósság rendben zajlott egészen 2022. június elsejéig, amikor 33 hetesen úgy keltem, hogy nem érzem a kisfiúnk mozgását.”
Ettem csokit, mozogtam, ébresztgettem, de még mindig semmit nem éreztem, csak hogy nagyon kinyomja magát a hasfalamhoz.
Volt itthon egy magzati szívhanghallgatóm, amit gyorsan elővettem, és kerestem a szívhangot. Csak a köldökzsinór pulzálását hallottam halkan.
Azonnal hívtam a védőnőt, hátha ő megtalálja. Rohantam hozzá, de hosszas keresgélés után ő is csak egy pici pulzálást hallott.
Bementünk a kórházba.
Beérve azonnal vizsgálatra vittek. Ahogy rátették az ultrahangfejet a hasamra, láttam, hogy az én aktív kisfiam mozdulatlanul fekszik.
Az orvos sokáig keresgélte a szívhangot, behívtak még két szakorvost és a főorvost is.
Akkor kellett hallanom életem legfájdalmasabb mondatát:
„Nagyon sajnáljuk, anyuka, már nem él a baba. Részvétünk.”
A pillanat, amikor minden megváltozott
Annyira a sokk hatása alatt voltam, hogy azt hittem, álmodom, és csak azt akartam, hogy ébredjek fel, ez csak egy nagyon rossz rémálom.
Pofozgattam magam, hogy keljek már fel.
Csak azt hajtogattam, hogy:
„Miért mi? Mit tettem, Istenem, hogy ezt érdemeljük?! Miért kapok ennyi rosszat?!”
A család összes tagját értesítettem a történésekről. Nem bírtam elfogadni, feldolgozni, és azt hittem, ezt már nem lehet fokozni. De akkor közölték velem, hogy nem császároznak meg, nem veszik ki, hanem természetes úton meg kell szülnöm Őt.
Egyszerűen nem értettem, ezek után miért kell még jobban megszenvednem ezt az egészet.
Miért nem veszik ki belőlem azonnal a halott kisbabámat?!
Végül belementem az indításba. Először tablettával, majd ballonnal indítottak, tágítottak, de semmi nem történt, így nem sokkal ezután oxitocint kötöttek be, ami 5 perc elteltével már erős fájásokat okozott.
Az idő csak telt, de semmit nem tágultam.
Aznap este lekapcsoltak az oxiról, mert látták, hogy már annyira ki vagyok merülve a folyamatos sírás és az 5 perces, rendszeres, erős fájások miatt, hogy úgy gondolták, pihennem kell, hogy másnapra gyűjtsek erőt.
Amit, valljuk be, ebben a helyzetben nehéz gyűjteni.
Természetesen aznap éjjel semmit nem aludtam. De reggel újra visszakapcsoltak oxira, ami megint csak nagyon gyorsan hatott, és rendszeres fájásokat okozott.
Ekkor már azt éreztem, hogy itt kész, vége, én ezt nem csinálom végig, mert csak azt hallottam az orvosoktól, hogy meg se mozdul a méhszáj, semmit nem halad a folyamat, de nekem elseje délelőttől fájásaim vannak.
Az egyik orvos nem akart lemondani arról, hogy pici Balázs természetes úton szülessen meg.
Soha nem fogom elfelejteni, hogy akkor ez az orvos volt a leggonoszabb ember a szememben, hisz csak azt hajtogatta, hogy:
„Higgye el, vétek lenne ezt a babát császárral megszülnie, mert ha esetleg szeretnének még babát, akkor Ő biztosan császárral születne, ami kockázatos.”
Csak azt hajtogattam, hogy:
„Soha többet nem szeretnék babát, értse meg.”
Végül, amikor már könyörögtem, hogy szedjék ki belőlem császármetszéssel, lekapcsoltak az oxiról.
Bejött egy másik orvos, aki elfogadta a döntésem, és mondta, hogy:
„Meg fogom császározni, mert nem hagyhatom magát így szenvedni egy ilyen helyzetben.”
Elkezdték az előkészületeket, felhelyezték a katétert, és megint bejött az az orvos, aki azt mondta, vétek lenne a császár, és beszélt a magánorvosommal, Szigeti doktornővel, aki szintén jobban preferálta a természetes szülésemet.
Már kezdtek volna betolni a műtőbe, amikor egy megmagyarázhatatlan érzés fogott el, mint amit eddig éreztem.
A testem minden porcikája tiltakozott a császár ellen.
Nem értettem, mi van velem, hisz egész addig azt szerettem volna, hogy műtsenek meg.
Az utolsó pillanatban meggondoltam magam, és azt mondtam:
„Ez az utolsó, még egyszer, utoljára próbáljuk meg az indítást.”
Rákötöttek oxira, és megint brutálisan gyorsan, rendszeres fájásaim lettek, és valami csoda folytán elkezdtem tágulni, rohamos tempóban.
Már megfelelően kitágultam, amikor a számomra gonosznak vélt orvos burkot repesztett, és azt mondta:
„Mindjárt vége, nemsokára nyomhat. Maga nagyon erős.”
A búcsú és a megnyugvás pillanata
2022. június 3-án délben, lélegzetvétel és felsírás nélkül megszületett pici Balázs, 2160 grammal és 50 cm-rel, egészséges kisfiúként.
Szülés előtt tudtam, hogy fel fogják tenni a kérdést: „Szeretné-e látni Őt?”
De határozottan állítottam magamban, hogy nem fogom megnézni.
Majd megszületett, és feltették azt a bizonyos kérdést, amire a határozott válaszom az volt, hogy:
„IGEN!”
Életem egyik legjobb döntése volt, hogy a földi életben is találkozhattam vele, megfoghattam, elbúcsúzhattam Tőle.
Valamelyest megnyugvást okozott, hogy el tudtam Tőle búcsúzni, láthattam, érezhettem Őt.
A születésétől kezdve kettős érzés volt és van bennem, mert életem legfájdalmasabb történése volt, de mégis boldogsággal tölt el, ha róla beszélek.
A szülés után, még a kórházban töltött idő alatt, nagy segítségemre volt Torkos Dóra pszichológus.
A puszta jelenlétével olyan nyugalmat sugárzott felém.
Neki is nagyon hálás vagyok, ahogy Simon Márta szülésznőnek is, aki mindvégig támogatott a szülésnél, fogta a kezem, és bármennyire is életem legfájdalmasabb történése volt, maga a természetes szülés csodálatos élmény volt számomra.
Így nem volt kérdés, hogy ha valamikor is várandós leszek, a természetes szüléshez foggal-körömmel ragaszkodom, ha minden úgy akarja.
Születése után azonnal szemmel látható volt, mi volt a gond.
A köldökzsinórra két csomót kötött. Elkerülhetetlen volt a halála.
Ez az időszak különösen nehéz volt nekem és a családunknak, hisz csak egy ajtó választott el a férjem testvérének gyermekétől és az Ő édesanyjától, aki pici Balázs halála előtt egy nappal hozta világra kislányukat.
Még jobban szétmarcangolt az amúgy is kegyetlen helyzetben, hogy nem láthatom, és nem a kislány születésének örömével vagyok csak tele érzelemmel, hanem hogy szét szeretnék szakadni Balázs hiányának, elvesztésének fájdalmától és a kislány születésének boldogságától.
Pici Balázs tanításai
Pici Balázs nekem nagyon sokat tanított, úgy, hogy a földi életben fizikailag nem lehetett velem.
Nyíltan merek beszélni arról is, hogy a szüleimmel nem a legjobb viszonyunk volt egymással. Amikor el kellett engednem a kisfiúnkat, folyamatosan arra gondoltam, hogy ha a szeretett gyermekemet el tudtam engedni, akkor a számomra mérgező, negatív embereket is ki tudom zárni az életemből.
Tudtam, hogy ez csak úgy valósulhat meg, ha teljesen megszakítom a kapcsolatot az ilyen emberekkel.
A kisfiam megtanított arra, hogy el tudok engedni embereket az életemből
És így is tettem. Barátságok alakultak ki, és ekkor jöttem rá arra, hogy valójában a családot nem a vér határozza meg. Azok az emberek lettek a családom, akik pozitívan, megértően segítették az utunkat, és viszonozni tudtuk a szeretetüket.
A kisfiam megmutatta, hogy valójában én nagyon erős vagyok, és azt éreztem, hogy bármire képes vagyok ebben az életben.
Megtanított arra is, hogy jobban figyeljek magamra, a lelkemre, a testemre, az egészségemre és a megérzéseimre, mert az élet nagyon rövid. És ez csak néhány dolog abból, amit Tőle tanulhattam.
Borzasztóan nehéz időszak következett ezután...
Akkor még azt sem tudtam, hogy én túl fogom-e élni ezt az egészet, hogy fel tudom-e dolgozni a feldolgozhatatlant.
A kórházból hazajövet semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy a családommal lehessek, de tudtam, hogy otthon már rég várta Őt a kis szobája.
Azt éreztem, hogy mihelyt hazaérek, minden vele kapcsolatos dolgot el kell pakolnom: kiságy, pelenkázó, babakád…
Meg nem történtté akartam tenni a történteket. Szégyenérzetem volt, csődöt mondtam, mint anya.
Tudtam, hogy mindenki sajnálkozó szemekkel fog rám nézni, és kérdéseket fog feltenni, amire abszolút nem voltam felkészülve, így az udvaron kívül ki sem mozdultam.
Két választásom volt: vagy benne ragadok, és még jobban belenyomom magam ebbe a borzasztóan nehéz, fájó, szívet kifacsaró helyzetbe, vagy megpróbálom összeszedni magam, és ezzel a fájdalommal megtanulok együtt élni.
Teltek a hónapok, és tudtam, hogy pici Balázst soha nem fogjuk visszakapni, de a kislányunknak nincs itt a földi életben testvére, amire én mindig is nagyon vágytam.
Nagyon hittem magunkban, főképp magamban, hogy képes vagyok rá.
Képes vagyok minden félelemmel szembenézni, bízni és hinni magamban és egy új életben.
Várandós lettem.
Rettegtem – bíztam, féltem – hittem, de
2023 december 13-án, kevesebb mint 2 óra alatt megszületett kisfiúnk, Ádám, 2900 grammal és 52 cm-rel, természetes úton.
Soha nem hittem abban, hogy pici Balázs visszajön hozzánk, Ő már elment.
De mindig hittem abban, hogy pici Balázs küld valakit nekünk, de Őt soha nem pótolhatja senki.
Köszönjük Csilla bizalmát, hogy megosztotta velünk élete legnehezebb pillanatait. Ahogy Csilla is megfogalmazta, a legtöbb édesanya elhunyt kisbabájára gondolva önmagát hibáztatja, és úgy érzi, csődöt mondott anyaként. Ez azonban nem így van. Minden érzésnek helye van: legyünk dühösek a világra, szomorúak, elkeseredettek, kétségbeesettek, de ne hibáztassuk önmagunkat vagy a testünket, mert egy vetélés, egy újszülött halála soha nem az édesanya hibája.
Ha hasonló veszteséggel kellett szembenézned, és segítségre van szükséged a gyász feldolgozásában, keresd bizalommal Sevcsik M. Annát, az Élet.Érzés Egyesület alapítóját, aki saját tapasztalatait és tudását felhasználva önzetlenül támogatja a sorstársakat. Segíti a családokat a veszteség feldolgozásában és a családtervezés minden állomásán. Számíthatsz rájuk testi és lelki támogatásban egyaránt, legyen szó szakmai tanácsról, pszichológiai segítségről vagy gyászfeldolgozásról.
Sevcsik M. Anna
Élet.Érzés Egyesület Alapítója
weboldal: https://eleterzesegyesulet.hu/
e-mail: hello@eleterzesegyesulet.hu
instagram: elet.erzes_egyesulet
Ha Számodra is fontos, hogy az anyaságról merjünk őszintén beszélni, és szeretnél része lenni egy támogató közösségnek, ahol a tabusított témákról is nyíltan beszélhetünk, kritika és elítélés nélkül, írj kommentbe egy 🤍-et.
Ha van kedved, oszd meg velünk gondolataidat a témával kapcsolatban. Minden hozzászólás számít és erőt ad másoknak is!
Kövess minket Instagramon, vagy iratkozz fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesülj a legújabb Anyák hangja blogbejegyzésekről!
Ui.: Csatlakoznál szakértőink közé, hogy segíthesd az anyákat ezen a csodálatos, ám nehézségekkel tarkított úton? Vagy anyaként van egy történeted, ami anyasággal kapcsolatos, kívül esik a megszokottól és szívesen megosztanád velünk és más anyákkal? (várandósság közbeni árnyak, szülésélmény, szülés után kialakuló érzések stb.) Ha szeretnéd, örömmel készítünk interjút veled, akár tapasztalatmegosztás céljából, akár azért, hogy picit gyógyírt nyújtsunk lelkednek („Nem mondom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.”).
Keresd csapatunkat bizalommal: info@minique.hu
